19.rész - Londonban

Sziasztok!

Hát ide is elérkeztünk... :)

Gondolom a címből már sejthetitek, nagyjából mi lesz.
Csak szólok, hogy ne számítsatok egy hiper szuper fejezetre, mert hát... ez nem lett az. :/
De majd jobban igyekszem máskor! ;)

Jó olvasást!

Pusz: Anna Love ♥
u.i.: Ti szavaztok az ESC nyerteséről, minden a ti kezetekben van! ;)

Nem akarom, hogy elmenj...

-Ha itt maradnék sem lenne jobb.-mondta Eric, miközben segített kivenni a csomagokat a taxiból.

Akkor gyere velem!

-Nem lehet... sajnos.-csukta le a csomagtartót.

Egy nagy sóhaj kíséretében megölelt.

-Figyelj! Még találkozunk! Addig ott lesz Molly!-mosolyodott el.-Szerintem Sam megengedi, hogy beszélj vele... És ígérem minden nap fogunk beszélni! Tommal megbeszéltünk valamit és amíg te Londonban vagy, én készülök a nagy koncertemre.

Lesz nagy koncerted? De jó!-örültem.

-Eric Saade: Az időutazás.-mondta.-Ott a helyed, a színfalak mögött. Majd rábeszélem a menedzserem hogy te is kapj helyet a műsorban... Biztos megengedi, ne tudd meg mennyit könyörgött egy ilyen nagyszabású koncertért!-mosolygott unottan.-De figyelj ezt majd megbeszéljük!

Bólintottam. Megértem, hogy miért siet. Hamarosan felszáll a gépem, nem is az övé, hanem az enyém és ő siet! Végül én is összekaptam magam és mindketten felvettük álcánkat. Eric egy hosszú, szőke parókát és pedig régi barátomat, a Mark Love parókámat és rajzoltam magamnak egy bajszot szemceruzával.

-Csinos vagy...-nevetett.

Te is!-írtam egy fecnire.

Bementünk a termálba, ahol az emberek csak ránk néztek, de semmi nem tűnt fel nekik... Lepacsiztam Erickel, majd odaléptünk a jegypénztárhoz.

-Nevük?-kérdezte a nő, miközben fel sem nézett a monitorról.
-Getter Love vagyok.-változtatta el a hangját Eric.-Ő pedig Khaled Jaani. Az ő gépe nem sokára indul Londonba, az enyém Stockholmba.
-Rendben megvannak!-felelte és el kezdte pakolni a bőröndöket a futószalagra.
Mindketten felsóhajtottunk. Mikor otthagytuk a nőt és elindultunk a gépek felé, Eric felnevetett.
-Mégis... Ki találta ki ezeket a neveket?-röhögött.-Az annyira átlátszó már...
Samnek most nem volt kedve sokat vesződni, így lettél lány.-vontam meg a vállam.
-Marha vicces!-nyújtotta ki a nyelvét és tovább sétáltunk.
Ahogy mentünk, egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy ezeknek a pillanatoknak hamarosan vége...
Mert Eric elmegy. Én is elmegyek. Ez a 2 hét, mióta hazajöttem a kórházból, maga volt a mennyország! Erickel ketten, mint Ádám és Éva a paradicsomban. Ezt azt hiszem megemlítettem a popsztárnak a hét folyamán...
Nem gondoltam, hogy egyik éjjel arra kelek, hogy valaki éppen a fürdőszoba felé cipel, majd belerak egy kád paradicsomszószba. Annak ellenére, hogy nem volt hangom, mégis hatalmasat sikítottam. Eric belém fojtotta a sikolyt egy csókkal, majd bemászott mellém. Azt hiszem életem egyik legszebb pillanata volt. "Ádám" és "Éva" a paradicsomszósszal teli kádban óvodást játszik.
A könnyem is kicsordult, hogy megint el kell szakadnunk egymástól. Hiába kaptam mindenkitől azt a választ: még találkoztok/unk... Akkor is hiányozni fognak ezek.
-Figyelj!-állt meg Popular és a szemembe nézett.-Ne sírj! Minden rendben lesz, oké? Ezt megígérem!-puszilta meg a számat és bátorítóan nézett engem barna szépségeivel.
Óvatosan bólintottam, amíg a srác (illetve lány) letörölte a könnyeket az arcomról. Ezek után már csak egy dolog következett, ami még jobban megtört....
-A londoni járat utasait kérem, hogy kezdjék meg a beszállást!-mondták be, én pedig sírva Eric nyakába borultam.
-Kérlek, ne! Nem akarok elmenni! Veled akarok maradni!!!-erőltettem hangom, ami miatt ismét előjött a torokfájás. Ez mind figyelmen kívül hagyva, mindenki figyelmét magunkra vonva folytattam, rekedtes hangon, sírva:-Hadd maradjak veled! Nem érdekel már az egész! Felőlem az életembe is kerülhet, csak ne szakítsanak el többet tőled!-karoltam át nyakát és összekönnyeztem pulcsiját.
-Wanda... nyugi!-suttogta a fülembe, megsimogatta a fejem és eltolt magától, hogy lássa az arcom.-Most szépen felszállsz a gépre és alszol egy jó nagyot! Amikor megérkezel Londonba, várni fognak a repülőtéren, ők remélhetőleg pótolják hiányomat, de ettől függetlenül minden egyes nap telefonálok, részletesen elmeséled és részletesen elmesélem a napom, semmiről sem maradunk le, ami a másikkal történik! Figyelj, akármennyire nem érdekelnek a szabályok, szeretném, ha még épségben lennél, amikor újra látlak! Nagyon vigyázz magadra, és ne feledd, én nagyon szeretlek!-csókolt meg utoljára hosszasan és szenvedélyesen.
Éreztem mások tekintetét kettőnkön, de nem nagyon érdekelt... Csak arra tudtam gondolni, hogy ezt semmi sem tudja pótolni. Azt a szeretetet, amit ez a fiú ad nekem. Nem is tudom, mit fogok nélküle csinálni! Egyszerűen üresnek érzem az elkövetkezendő heteimet.
-Kérem a londoni gép utasait, hogy lassan fejezzék be a beszállást!-mondták be ismét.
-Menj...-simította meg az arcom Eric.
Halványan elmosolyodtam és elléptem tőle. Szeretlek, ezt ne feledd! olvastam le a szájáról. Könnyes szemmel bólintottam és odaadtam a jegyem, majd mielőtt tovább mentem volna még utoljára visszafordultam, ahol Eric, szőke parókában, díjnyertes mosolyával intett egy utolsót. Nagyot sóhajtottam, és a bezárták az ajtót...
Egyedül maradtam. A helyemet szomorúan foglaltam el. Legalább Sam velem jöhetett volna, de hát muszáj volt még egyszer visszamennie Svédországba, kezdett feltűnő lenni, hogy keveset jár vissza a bandába. Maja csak egy hét múlva jön, mert nem hagyták neki, hogy velem jöjjön, ezért megint elintézi, hogy áthelyezzék és megkeres. Ezt megígérte.
Megfogtam Eric tanácsát és az út nagy részét átaludtam. Fáradt is voltam, meg ez a sírás nem igazán tett jót a mandulagyulladásomnak sem. Sokat javult, de nem az igazi. A két hét alatt alig szólaltam meg, az éneklést hanyagoltam. De azt hiszem most már neki kéne kezdeni a beszédnek, mert kevesebb, mint egy hónapom van az eurovízió első elődöntőjéig. A produkció már teljes, csak az hiányzik, hogy énekeljek. Mivel ma még csak megbeszélések várhatók, ezért még nem utazott velem az egész csapat.
Amikor épp nem aludtam, próbáltam újra beszélni. Az a furcsa, ha az ember hetekig nem beszél, el is felejti hogy kell. Bár elég furán nézhettem ki, ahogy magamba beszéltem. Megvitattam magammal, hogy minden rendben lesz, az sem érdekel hányadik helyezett leszek, örülök, hogy itt lehetek!
Ha belegondolok, mégsem olyan rossz, hogy a tanúvédelmi programba kerültem... Annyi érdekes helyen voltam, annyi érdekes emberrel találkoztam.
Éppen rekedtes hangon próbáltam a dalom szövegét elmondani, mikor a pilóta hangját hallottam a bemondóból:
-Kérem csatolják be az öveiket, hamarosan leszállunk Londonban!
Gyorsan bekötöttem magam és csak most kezdtem izgulni. Rájöttem, hol vagyok. Éppen az eurovízióra tartok, amint kevesebb, mint egy hónap múlva fel is lépek! És ez egyszerűen... felfoghatatlan!
Annyira siettem, hogy mindenkit, aki az utamban volt fellöktem. Szerettem volna bocsánatot kérni, de nem tudtam, csak rohantam tovább. Bevágódtam a legközelebbi taxiba és bediktáltam a címet: az aréna címét.
-Az úrfi mit fog ott csinálni?-érdeklődött a sofőr, mikor elindultunk.
Elmosolyodtam és letöröltem az arcomra rajzolt bajszot, majd levettem a parókát. Hajamat lazán előre söpörtem és odahajoltam a vezetőhöz.
-Képviselem hazámat, kb egy hónap múlva az eurovízión...-mosolyogtam a visszapillantóba.
Láttam, ahogy elkerekedik a szeme.
-Getter Jaani?-kérdezte.
-Én lennék...-nevettem zavartan. Sokszor előfordult már, hogy felismertek, de ez valamiért más volt, mint korábban. Mert akkor csak Wanda Love voltam. De most úgy érzem több vagyok.
-Úristen, ma már te vagy a harmadik!-rázta a fejét hitetlenül, én pedig felvontam a szemöldököm.
-A harmadik?
-Igen, pár órája egy párt szállítottam ugyanide, egy fiút meg egy lányt, azt hiszem a lány képviseli Svédországot.
-Molly?-kérdeztem.
-Igen, ő!-csettintett.-Egy szőke sráccal volt, azt hiszem, bár nem láttam rendesen, mert sapkában volt...-gondolkodott nagyon, de végül legyintett.
-Szóval, azt mondja, hogy Molly már itt van?-lelkesedtem, mire bólintott.
-És te is...-lassított.-Nem kell fizetned, csak egy közös képet szeretnék!-fordult hátra vigyorogva.
Megvontam a vállam, mit nekem egy közös kép? Nem kell fizetnem se érte...
Miután ellőttük a képet, sietősen elköszöntem és rohantam is az aréna bejárata felé. A csomagokat is majdnem elejtettem, mikor a két őr megállított. Végig mértek, majd miután megállapították, hogy én, én vagyok, beengedtek.
Arra viszont nem számítottam, hogy amint átlépem a küszöböt, ketten két oldalról megfognak és elvisznek.
-Úristen!-tértem észhez.-Hova visznek?
Ám a két sötét ruhás alak nem figyelt rám. Hiába mozgolódtam össze-vissza, erősen fogtak és nem eresztettek.
-Hé, tegyenek le!-követeltem, de mint akik meg sem hallották, tovább vittek...
Időközben pedig felvittek egy lépcsőn, odafent egy hosszú folyosón megálltunk az egyik ajtó előtt. Az egyik emberke az ölébe kapott, amíg a másik kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. Odabent sötét volt, nem láttam semmit. Főleg azok után, hogy még be is csukták az ajtót.
-Hahó...-szólaltam meg félénken, de választ nem kaptam. Az alakok elengedtek, így egyedül tapogatóztam a sötétben.-Válaszoljon már valaki!-köhögtem.
-Wanda Love...-hallottam egy ismerős, de mégis annyira ismeretlen hangot. Összerezzentem az igazi nevem hallatán.
-Ki az?-kérdeztem ijedten, mire a két sötét alak ruhája világítani kezdett. Kiégették a szememet, de mikor végre ki tudtam nyitni a szemem, legszívesebben falba vertem volna a fejem. Röhögni kezdtem.
-Min nevetsz?-próbált sátáni hangon beszélni a srác, de nem igazán jött neki össze.
-Legközelebb ha meg akarsz ijeszteni...-léptem a kapcsolóhoz, és felkattintottam.-Ne a Melodifestivalenes jelmezedet vedd fel, mert akkor talán nem ismerlek fel, Danny...-mosolyogtam a fiúra, aki nevetve megrázta a fejét.
-Ezt megfogadom!-kacsintott, majd hirtelen valaki a nyakamban ugrott.
-Wanda!!!-ölelt meg szorosan Molly, miközben hallottam hangján, hogy sír. Gondolom a boldogság miatt. Kibontakoztam öleléséből és felé fordultam, úgy öleltem meg barátnőmet, akit már nagyon rég nem láttam.
Hiányzott, ezt be kell vallanom... Nem is tudom, mikor találkoztunk utoljára. De jó volt újra látni.
-Annyira örülök, hogy itt vagy...tok!-tettem hozzá, majd Dannyre néztem, aki bólintott.-De hogyhogy?-érdeklődtem.
Molly mosolyogva odalépett Dannyhez és átkarolta nyakát.
-Oh...-bólogattam, a szerelmes pár pedig megcsókolta egymást.-Jaj! Ez annyira jó!-lelkendeztem.
Nagyon örültem nekik, fogalmam sincs miért. Csak örültem. Akármennyire hihetetlennek tűnik, de itt vagyunk. Szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer itt leszünk, mi hárman. De azt hiszem annak jobban örültem volna, ha négyen lennénk. Erről jutott eszembe Eric, akit azt hiszem fel kéne hívnom. De lehet, hogy ezt kicsit későbbre hagyom, mert nagyon el kezdett fájni a torkom a sok beszédtől, így kicsit hanyagolom a beszédet.
-Na, gyertek!-fogta meg a kezem Danny.-Menjünk a gyűlésre.-mutatta az utat a fejével.
Mindketten követtük. Az első gyűlésem az eurovízión... Még olyan messze van, de telik az idő. Az is most volt, hogy egyáltalán Észtországba kerültem.
Késésben voltunk, lehet, hogy én érkeztem utoljára. Már mindenki ott volt a megbeszélésen, mikor beléptünk. Illetve azt hittem. Mert arról fogalmam sem volt, hogy a hazai csapat még nem érkezett meg...
Ennek igazából csak egy valamiért volt jelentősége: mert mikor a Blue nevű angol csapat megérkezett, a mellettem ülő Molly arca hófehérre sápadt.
-Mi a baj?-kérdeztem, a csapat pedig helyet foglalt mellettünk. Az egyik srác pontosan a lány mellé vágódott le, és csak lazán intett neki.
-Szia Molly!-kacsintott.
-Szia Lee...-harapdálta a szája szélét és barátjára nézett, akinek azt hiszem leesett, hogy barátnője éppen exe mellett ült.
-Szia Lee.-köszönt visszafojtott haraggal Danny, mire a másik srác kérdőn felvonta a szemöldökét és Mollyra nézett.
Én pedig csak értetlenül kapkodtam a fejem mindenki közt...